Miután kihúzta Sanyi a csövet, elkezdtek, járni  tanítani.
Először csak mankóval járattak meg, hogy megszokjam a mankót, és ne essek pofára, majd mikor ez már elég biztonságosan ment, jött a gyakorló vagy más néven a lég láb.
A lég láb egy érdekes szerkezet, egy u alakban meghajlított csőváz adja az alapját, ebben egy cső alakúra összehegesztett gumimatrac szerű cucc van, amibe mint a nadrág szárába bele kell dugni a csonkot, majd mikor a csonk bent van, felpumpálják, úgy hogy minél szorosabban ölelje körül a csonkot. Az u alján van egy fém lap, kb. 20cm hosszú és kb. 5cm széles, a két végén enyhén felfelé ível, hogy gördülő mozgást tegyen lehetővé! Mikor először felrakták a csonkra, és felfújtak, kicsit féltem, hogy megnyomja a viszonylag friss műtéti heget, de a gyógytornász megnyugtatott, hogy az nem baj, sőt jó, mert így kinyomja belőle a szutykot, ha van! Végül nem is fájt, csak szorított!
Mikor stabilan fent volt, felállítottak két korlát közé majd a gyógytornász elmondta, hogyan kezdjek el lépegetni! Ja könnyű azt mondani, én megpróbáltam lépni, de a légláb meg sem mozdult, na bmeg,
most mi van, - nem bírom megemelni, miből van ez, ólomból, vagy oda van csavarozva a padlóhoz -  mondom a gyógytornásznak!
Csak próbálkozzak – mondja ő – menni fog. Végül a harmadik próbálkozásra megemeltem, olyan dög nehéznek tűnt, de végül megindultam, a két korlát hossza kb. 4-5m lehetett, ezt a távot párszor megtettem oda vissza, mire a gyógytornász azt mondta, már elég ennyi, majd holnap folytatjuk!
Én annyira kidöglöttem ettől a pár lépéstől, mintha lenyomta volna egy maratoni távot.
Így teltek a napok, reggel vizit, kötözés, a seb egyre szebb, már varasodik, szép tiszta, a kötözés után Sanyi jó szorosan befáslizza, hogy formálja a csonkot. Utána reggeli, majd semmit tevés, mert gyógytorna, azaz járni tanulás csak délután van, az is kb. fél óra. Közben minden délután meglátogat az édesapám. Az első 3 nap csak sírt, alig lehetett belé lelket önteni. Borzasztó volt látni, és hát nekem sem tett jót, így aztán a harmadik napon azt mondtam neki – Apu ne sírj, meglátod minden jó lesz, de ha egyre csak sírsz, azzal nem segítesz, így ha legközelebb is sírni fogsz, megkérem a főorvost, hogy ne engedjen be!
Kemény szavak, magam is meglepődtem rajtuk, de éreztem, hogy nem megy másképp, nem lehet azon siránkozni, hogy mi volt, hanem azon kell gondolkozni, eztán hogyan tovább, mit kezdhetek az életemmel. Apám, döbbentem nézett rám, de láttam rajta, hogy megértette, hogy inkább a jövőn kell gondolkozni, azon hogy , hogyan tovább.
Mit fogok dolgozni, tudok e majd egyáltalán dolgozni, hogy látom el magam, és ilyenek.
Gondoltam az első lépés, hogy lecserélem a kocsit, egy automatára, azt fél lábbal is tudom vezetni.

A haverok nem kerestek, mi több a legjobb barátom se!
Gondolom, nem tudták mire számítsanak, ha meglátogatnak, lehet ott fogok picsogni és sírni a nyakukban, így felhívtam legjobb barátomat, hogy megkérdezzem, mikor akarja betolni azt a nagy pofáját hozzám!
Nagyon megörült nekem és megígérte, másnap be jön, hozz hamburgert, sört és ha akarom egy lányt is. Én csak röhögtem.
Másnap Zoli bejött, hozott kaját, piát, kiültünk az udvarra és dumáltunk, miközben és kajáltam és boldogan ittam a sörömet. Zoli meg mesélt mi minden történt a csapattal.
Jól éreztem maga, és éreztem ficánkol bennem a kisördög, valahol fát vágtak egy motoros fűrésszel, ami néha az erőlködéstől felsivított!
Hú wazze , ennek aztán vastag a combcsontja – mondtam . Mi van – kérdezte Zoli.
Nem hallod, hogy erőlködik a fűrész – kérdeztem, biztos vastag a combcsontja a csávónak!
Zoli kifehéredve és döbbenten nézett rám, mire én elröhögtem magam, erre ő is röhögni kezdett, de nagy barom vagy te – mondta. Megtört a jég, láttam rajta, tudja semmit nem változtam, pont olyan hülye vagyok, mint az amputáció előtt! Innentől, gyakran meglátogatott, és vele együtt a haverok is ki ki jártak hozzám, most hogy már tudták, nem fogok picsogni.

Ezektől a látogatásoktól eltekintve  sokat unatkoztam, így kint az udvaron beszélgetek a többi beteggel, mindenkinek van egy szomorú vagy vidám története, vannak akik, teljesen bezárkóznak, vagy naphosszat panaszkodnak, hogy, hogy kibaszott velük az élet, őket messzire elkerülöm, csak a vidám emberek társaságát keresem.
Persze vannak nagyon gáz sztorik is, ott van Karesz, akinek már mind két lába amputálva van, sőt már a kezeiről is hiányzik jó pár ujja, egyik délután, miután távozott a felesége, kint ül az udvaron, látom, el van borulva az agya! Mi van, kérdem - baj van otthon?
Ja, bazdmeg, kirúgott a feleségem, azt mondta már ne is menjek haza, ennyi!
Na waze, ez a kemény, nem a kád széle! Most mi lesz veled? Nem tudom, keresek valami otthont vagy felakasztom magam!
Mit lehet erre mondani?!
Másnap a főorvos oda jött Kareszhez – hallom mi történt Karcsi, azért jöttem, hogy szóljak, amíg én itt főorvos vagyok, addig magának itt mindig lesz egy ágya, kajája, szóval, ha gondolja, maradjon itt, amíg megoldódik a gondja!
Waze, megkönnyeztem a dolgot, ritka az ilyen emberséges hozzá állás.  Dr. László Gergely főorvos már csak ilyen volt, mindig mindenkin segített, állandóan ott volt a betegek körül, sőt, egy vasárnap reggel kék köpenyben, kezében franciakulccsal jött velem szemben a folyosón, kérdem tőle – főorvos úr ez milyen műtét lesz? Nevet, és azt mondja – a konyhán folyik az egyik vízvezeték, és nincs karbantartó, így nekem kell megcsinálni! Ritka dolog ez, hogy osztályvezető főorvos és főigazgató helyettes létére, neki áll vízvezeték szerelni az osztályon, de ő már csak ilyen volt, egyenes és őszinte.
Mindenki tisztelte és szerette, sajnos ideje korán távozott, többedmagával elütötték egy villamos megállóban.
A másik fő szórakozásom a nővéreknek való udvarlás volt eleinte inkább csak unalomból, és talán egy kicsit azért is, hogy próbálgassam, milyen hatással vagyok a nőkre.
Sok fiatal és csinos nővérke volt az osztályon, aranyosak segítőkészek és mindig készek egy kis évődésre. Köztük volt Zsuzsa, tetszett a legjobban, mikor éjszakás volt sokat beszélgettünk, és egyre inkább kezdtük egymást megismerni. Egyre inkább éreztem, hogy vonzódunk egymáshoz, és hogy vele el tudnám képzelni az életemet, de minden hiába, az udvarlásnál messzebb nem jutottunk, 3 év telt el mire végül beadta a derekát.
 

A betegségem miatt, elég sűrű vendég voltam az OORI-ban, azon belül is a 3-as pavilonban.

Ez idő alatt a kezeimről több ujjamat is amputálták, így aztán elég sűrűn találkoztunk Zsuzsával, és én amíg bent voltam az osztályon addig kitartóan udvaroltam neki, de ő mindig kitért a konkrét válasz elől!

Közben teltek múltak a hónapok és az évek, és én szinten minden évben megfordultam az osztályon, hol egy, hol két ujjamat szedték le, és közben mindenféle emberekkel találkozta, a legszomorúbb találkozások viszont a gyerekek voltak!
Sok gyerek fordult meg az osztályon, köztük Attila és Barika, Attila kb 10 éves kis vadóc volt, egy betegség folytán mind két lába amputálva, és néha-néha bejárt az osztályra új műlábért, mert vagy kinőtte azokat, vagy szétrúgta őket focizás közben! Igen focizás közben, úgy focizott a kissrác műlábakkal, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon!
Barika 12 – 13 éves kislány volt, értelmes, megfontolt, de szinte az összes gyerek, akivel az osztályon találkoztam, mind ilyen volt, a betegségük okán nagyon hamar felnőtté váltak, kivéve Attilát.
Mivel épp nem tudtam sem mankózni, se műlábbal járni, ezért az osztályon kaptam egy elektromos kerekesszéket a srácok nagy örömére. Amikor elcsendesedett az osztály, azaz vége volt a délutáni nyüzsinek, mi a folyosón tomboltunk, vonatoztunk, én elöl az elektromos kerekessel, Attila mögöttem a székembe kapaszkodva a kerekesében, ő mögötte pedig Barika, aki Attila kerekesébe kapaszkodott, így száguldoztunk a folyósón, az idősebb betegek nagy felháborodására és a két kölyök nagy örömére!

Kaptam is másnap a főorvostól, igaz miközben korholt, hogy az idősebbek panaszkodtak a nagy zsivaj miatt, közben egyfolytában mosolygott, majd annyit kért, hogy ha lehet, próbáljunk meg picit csendesebben mulatozni.

A következő részben elmesélem, hogy kértem meg Zsuzsa kezét.